Balatoni téglagyártás
Az alapítás pontos körülményeiről keveset tudni. Az bizonyosnak tűnik, hogy már a 19. században foglalkoztak a téglakészítéssel a területen, de az igazi kereslet csak az 1900-as évek elején jelentkezett, amikor országosan megnőtt a téglaépítészet iránti érdeklődés. Balatonszentgyörgy a századfordulóra vasúti csomóponttá nőtt, amivel párhuzamosan a lakosság és ezzel természetesen az épülő házak száma is növekedett. Az egész balatoni régióban olyan építkezési hullám indult el, amelyhez fogható csak később, az 50-es és 60-as években ismétlődött meg. 1903-ban a korábban használt fáskemence szomszédságában így hát új téglagyár építésébe kezdtek. A kornak megfelelően egy körkemencés üzemet alapítottak, ahol talicskával kellett hordani a kemencébe, majd onnan ki a téglát.
Az üzem, a háborúk alatt és után, ha üzemelt is, valószínűleg csak alacsony kapacitáson. Annyi bizonyos, hogy a település fejlődésnek indult. A második világháború után bevezették a villanyt a faluban, később a Festetics kastélyban nádüzemet alakítottak ki, az 50-es években pedig Földműves Szövetkezetet, Erdért telepet és körzeti iskolát hoztak létre. Ekkor már biztos, hogy a gyár is újra üzemelt, mivel a 60-as évek elején egy hatvanhat méteres szállítószalaggal és köradagolóval korszerűsítették a balatonszentgyörgyi téglagyárat. Ez azt jelentette, hogy naponta 4 - 5000 magasított téglával többet tudtak előállítani, mint korábban.
A modernebb gyár
A környéken ráadásul továbbra is bőségesen rendelkezésre állt az alapanyag, a kereslet pedig folyamatosan csak nőtt. Így 1968-ban megindult egy új, modernebb téglagyár építése. Az új üzemet közvetlenül a régi üzem mellé építették, tulajdonképpen a korábbi gyárat egyfajta mintának is tekintették. Az 1969 októberében, negyvenmillió forintból megnyílt egység a mai üzem igazi alapjának tekinthető. A Zalai Hírlap korabeli írása szerint „a hagyományos téglagyártási módszerektől eltérő technológiával üzemelő téglagyár épült”. Valóban megkezdődött a gépesítés, de azért az új egységben továbbra is fontos alkotóelem maradt az emberi erőforrás. Ekkor már nem kellett a meglehetősen forró kemencéből kézzel kihordani a téglákat, hiszen az új gyár számára a nagykanizsai központi javító gyártotta le az alagútkemencéknél használatos kemencekocsikat. Szabó Ferenc üzemmérnök az Építők lapjának úgy fogalmazott, hogy „valamikor a téglagyárakban a munkásfelvételnél az erőt nézték. Az volt a fontos, hogy mennyit bír az ember. Amikor ide kerestünk munkásokat, azt kutatták: rájuk lehet-e bízni a drága gépeket.”
Az új téglagyárban a közel hatvan munkavállaló negyvenezer köbméter agyagot felhasználva 18 millió kisméretű téglát készített minden évben. Az új technológia talán legfontosabb vívmánya volt, hogy a gyártást teljesen függetleníthették az időjárástól. Mivel a kemence hulladékhőjét használták a tégla szárításához, nem kellett a napos időszakokhoz igazodni, vagy attól tartani, hogy az eső szétmossa a nyerstéglát.
