„Az otthon nagyon erős szó; egy mágus sem beszélt,és egy szellem sem válaszolt ennél nagyobb erővel. Minden varázslatnál erősebb ez a szó és ez a név.”
Charles Dickens
Kiválasztott dokumentumok
A békéscsabai gyár története
A Körösök vidékét sosem a nagy, klasszikus hazai ipari központok egyikeként emlegették. A környék döntően a mezővásárosairól volt ismert, hiszen az itt élő emberek a természettel együtt élve jellemzően a mezőgazdasághoz kötődtek. A XIX. század során azonban a polgári igényekben olyan markáns változás lehetett tapasztalni, amelyek végül a magyar építőipari alapanyaggyártás mai napig talán legismertebb helyszínévé tették a régiót, azon belül is Békéscsabát. A kor emberei ugyanis egyre inkább a téglás építkezés irányába fordultak, az 1850-es évekre pedig a tendencia visszafordíthatatlanná vált. (A helyzetre jellemző, hogy az 1900-as évek elején egyes források szerint több mint 300, más dokumentumok szerint 420-nál is több tégla- és cserépgyártó kapacitás működött Magyarország területén.) Békéscsabán és közelében pedig roppant értékes agyagvagyon állt rendelkezésre ezek kielégítésére.
Az első sikerek
Ennek eredményeként szinte számolatlanul alapították a tégla- és cserépgyártó manufaktúrákat. A századforduló előtt már volt ilyen üzem Orosházán, Gyulán, Eleken, Battonyán vagy Mezőberényben is. Életrehívásukat segítette, hogy ezekhez dolgos kezekre volt igazán szükség, márpedig napszámosokat bőven lehetett a környéken verbuválni.
Idő kérdése volt, hogy az ígéretes lehetőségek mikor szúrnak szemet a kor vagyonos gyáriparosainak, és hoznak létre fölötte iparszerű termelést. Erre egészen az 1890-es évek elejéig várni kell, amely lépések már jelenkori Wienerberger-gyárunk eredetének tekinthetőek. Such János, Haviár Dániel és Wagner József 1891 derekán megalapította a Such–Wagner és Társai Rt.-t 15000 forint alaptőkével. Érdekes, hogy az erről szóló dokumentumok nem egybehangzóak, van, ahol Suk-üzemként, névadó alapítóját pedig Suk Kálmánként hivatkozzák. A három férfiú nem délibábokat hajszolt, jól megalapozott tervekkel vágtak bele a termelésbe, amit az igencsak szépen fejlődő gyáruk tükrözött. Mindössze alig egy évtizeden keresztült folyt kezdetleges, kézi bányászással és kézi veréssel a tégla- és cserépkészítés. A 1900-as évek elején már megépítették az első körkemencéjüket, sőt, 1910-ben már annak örülhettek, hogy gőzkazán segítette a gyártást. A sajtolt cserepeket pedig „revolver”-préssel állították elő. Kapacitásuk ekkorra elérte az évi 5 millió téglát és a 3 millió cserepet. Hogy mindez micsoda parádés üzleti siker volt, azt jól mutatja, hogy az alaptőkéjük az I. világháború előtti évben meghaladta a 1,2 millió koronát. Alkalmazottaik száma pedig közelítette a 200 főt.
Nagyot álmodott a zsombolyai téglagyáros
A lehetőségek persze nem csak a hármas számára tűntek föl. Így az 1907-ben a Such-üzemnek kihívója akadt, s nem is akárkinek a személyében. Zsombolyai és kikindai téglagyáros nagytőkés család sarja, Bohn Mihály vágott bele egy új üzem felépítésébe sógorai bevonásával. A komplexumát nem messze a Such-Wágnertől, szintén Erzsébethelyen kívánta felhúzni. Erre a célra több százezer koronányi tőkét helyezett el a csabai bankban, és persze a kinézett, csaknem 70 hektárnyi területet is megvásárolta.
Dokumentumok szerint az üzemek révén igazán szép cserép és téglagyártó központ kezdett formálódni Békéscsabán. Az egymáshoz közel elhelyezkedő gyártelepek nagysága nagyjából 120 hektáron terült el, míg bányákkal együtt a termelés csaknem 300 hektáron folyt. A Bohn-gyár – amelynek azért lényegesen részletesebben dokumentált a története – ugyanis a tekintélyes vagyoni háttérnek köszönhetően 1909-ben el is kezdte a termelést a kor legfejlettebb technológiáját alkalmazva, amelynek része volt egy 120 méter hosszú Hoffmann-féle körkemence – ami mellé alig egy év alatt egy másikat is felhúztak –, illetve gőzgéppel felszerelt gépház és a cserépprésház is. A fellelhető beszámolók tanúsága szerint valóban komoly rivalizálás folyt a két társaság között. Arra ugyanis kifejezetten vigyáztak a felek, hogy a termelésre vonatkozó belső titkokból a lehető legkevesebb jusson el a másik társasághoz.
Egy vágány és egy új cserép visz az igazi siker felé
A két gyár közötti versenyben a nagyobb vagyoni háttér mellett a kor logisztikai kihívására adandó megfelelő válasz is döntőnek bizonyul. Bohn Mihály ugyanis már 1908-ban, vagyis már a gyár elkészülte előtt azzal a kéréssel fordult a kereskedelmi miniszterhez, hogy engedélyezzék számára a gyára és a vasútállomás között vezetendő iparvágány megépítését. Volt olyan helyi tőkés, aki a tervekkel szemben óvással élt, ám végül a téglagyáros törekvéseit siker koronázta. Ennek köszönhetően pedig tetemes szállítási kapacitásra tett szert. Ám még talán ez is kevés lett volna az átütő sikerhez; ehhez valami más, valami új kellett. Márpedig Bohn kiváló újító hírében állt, amire Békéscsabán is hamar példát mutatott. Az addigi szokásos különféle méretű és kivitelű cserepekkel szemben egy merőben új terméket szabadalmaztatott 1911-ben. Ez volt a később legendássá vált nagyméretű, dupla hornyolású „253-as Bohn-Patent” cserép. Eleinte egyáltalán nem volt kedvelt az újdonság, előnyeinek mégis gyorsan híre ment. Miután az ácsok között ezek közismertté váltak a „253-as Bohn-Patent” szinte berobbant a hazai építőiparba. Hírek szerint akadt, hogy a Dunántúlra is tetemes mennyiséget kellett szállítani, ami, ismerve a kor szállítási kapacitásainak hatékonyságát, óriási bravúrnak mondható. A Bohn-üzem versenyképességére jellemző, hogy a Such-gyárral szemben már az indulás pillanatában is majd’ 200 fős állománnyal rendelkezett. Ugyanakkor ezekben az években mindkét vállalkozás szép eredményeket tudott elérni.
Az új cserép sikerének köszönhetően az üzleti kilátások szinte pillanatok alatt álomszerűvé váltak Bohnék számára. A nagy reményeket a kirobbanó I. világháború azonban szinte ketté törte. Az üzem dolgozóinak jelentős részét katonának hívták be. A Bohn-üzemnél hiába voltak az 1913-as évet messze felülmúló megrendelések, azokból csak keveset tudták teljesíteni. Végül 1914-ben az előző év termelésének alig 50 százalékát produkálták. A háború végéig mindkét gyár esetében nagyon fájdalmas évek következtek, termelés is alig zajlott.
A szuperinfláció hozza el az újabb sikert
Furcsa így jellemezni, de a jobb éveket egy pénzügyi dráma hozta el, mégpedig az első világégés utáni ijesztő tempójú infláció. Az 1920-as években ugyanis a pénzromlás ütemétől tartva itthon szinte elszabadult az építkezési kedv. Mindkét békéscsabai üzem esetében arról beszéltek, hogy a kemencékből kikerülő árukat szinte melegen vitték el a gyár udvarán csoportokban álló vevőkhöz. A hatalmas keresletnek köszönhetően lett fedezete a fejlesztéseknek, így Bohn Mihály új kotrógépet állíttatott munkába, s megszűnt a kézi bányászat. De nem csak erre, hanem alkalmazottaira is költött, a munkások és családjaik számára ugyanis 40 házat húztak fel a társaság területén. Ez valóban remek üzleti időszak volt. Mi sem bizonyít jobban, hogy az 1922-es „felolvasott” adatok szerint évi csaknem 107 ezer koronával Bohn Mihály volt a megye legnagyobb adózója.
Nem mellesleg ekkoriban egy, a jelenkor Wienerberger-csoportját illetően sem mellékes családi ügy futott végig. Bohn Mihály lánya, Muschong Borbála, férjével a 20-as évek közepén ugyanis megszerezte az óbudai Rozáliavölgyi téglagyárat. Mindez azért érdekes, mert e szerint egy családi kapocs révén a jelenleg is vállalatunkhoz tartozó két üzem már száz éve is egy „csoport” része volt. Az 1927-es évtől a békéscsabai üzem vezetését – Mihály betegeskedése miatt – Bohn fia, József vette át, aki nagyszerűen irányította a vállalkozást. Ennek köszönhetően az alkalmazottak száma 1000 fő közelébe futott fel – és közben megalapította a Bohn SC-t, ám erről majd később...
A világválság és a háború réme
A világválság azonban újabb nehézség elé állítja a békéscsabai üzemeket. Már 1931 elején drasztikus visszaeséssel kénytelenek szembenézni, miután az építkezések lényegében teljesen leálltak az országban. Jobb évek csak 1934 után jöttek, amelynek köszönhetően viszont a Bohn-gyár rekonstrukcióját szinte teljes egészében elvégezhették. Az iparvágány síneit kicserélték, sőt korszerű gépeket is tudtak beszerezni. Ennek eredményeként az üzem országos szinten is a legmodernebbek egyike volt a háború előtt.
A II. világháború viszont minden szép álmot összezúzott. 1941-42-ben például az építőanyagokra zárolást rendeltek el és a közvetlen értékesítés megszűnt. 1943-ben pedig hadiüzemmé nyilvánították őket. A gyárakban óvóhelyeket alakítottak ki, s szinte csak keserűség érte az társaságokat. A gyári dolgozók elköteleződését mutatja azonban, hogy az elérhető beszámolók szerint a háború végét követő napokban szinte azonnal feltűntek az első gyári munkások mindkét üzem udvarán.
Ám nem csak a téglagyárosok, hanem a Bohn-család is visszatért, és nagy reményeket táplált a jövőt illetően. A bombázások ellenére ugyanis nagy kár nem érte az épületeket. A tulajdonosoknak az volt a célja, hogy a régi vezetőségre támaszkodva gyorsan újraindítja a termelést és végre „a mindig láb alatt lévő Such-gyárat” is megszerzi és lebontja. A terveknek a munkások álltak ellen, aminek a hatására végül a két társaság egyesült.
És jött az államosítás
Hiába voltak azonban a nagyratörő elképzelések, 1948-ban az részvénytársaságot államosították. Az ország vezetése a megye területén lévő téglagyárak helyreállításával bízta meg a békéscsabaiakat, miközben a termelést is fel kellett futtatniuk. Ezt 1950-ig számos szociális fejlesztéssel is támogatták, így üzemi bölcsőde is készült, de a technológiát is javították, s új műszárítót, szárítószíneket építettek, új kutat is fúrtak, sőt kísérleti laboratóriumot is létrehoztak. Ez a folyamat az évtized során több lépcsőben megismétlődött, ezzel együtt komoly csapások is érték a vállalatot. Források szerint 1957-ben ugyanis az I-es körkemence kigyulladt és a cserépszárító teljesen leégett, éppen ezért a következő évben új kazánt és turbinaházat is építettek. Ezek az előrelépések lehetővé tették a folyamatos fejlődést, s az 1960-as évek közepén már 73 millió téglát és 67 millió cserepet gyártott közös Bohn- és Such-Wagner gyár. Az évtized végén egy régi álom valósult meg, miután gázégős megoldásra álltak át, amelynek köszönhetően az üzem gőzigénye számottevően csökkent.
A gyártástechnológia fejlődése, valamint a vevői igények változása miatt ekkoriban vált el egymástól a cserép- és a téglagyártás. Eddig ugyanis a cserép égetéséhez téglára is szükség volt, vagyis egyetlen cserépgyártó sem létezhetett téglagyártás nélkül. Az alagútkemencék megjelenésével viszont a gyártósorok alkalmasak voltak a termékek önálló gyártására is. Ennek is köszönhetően 1973-ban a Such telephelyén új gyár épül, ami már kizárólag cserepet készített. Kapacitása elérte az évi 50 millió darabot. Majd ezt követően 1979-ben egy ugyancsak 50 milliós – nutféderes – kapacitású téglagyárat is felhúztak. A gyárépítés pedig ebben az időszakban érezhetően lendületet kapott az élénk kereslet miatt, mert ugyan már egy új telephelyen, de 1981-ben, majd nem sokkal a rendszerváltás előtt, 1986-ban, szintén felépült egy új üzem. Előbbi egy évi 80 millió darabos éves kapacitású téglagyár volt, míg utóbbi évi 16 millió cserepet volt képes a piacra szállítani. Ekkor már jó ideje Dél-Alföldi Tégla- és Cserépipari Vállalat név alatt futott a társaság, amely a beruházásoknak köszönhetően igen modern termelő kapacitással rendelkezett.
Egy privatizáció, ami jól sikerült
Az újabb történelmi fordulat, a rendszerváltás utáni privatizáció igazán szerencsésen zajlott le. A békéscsabai üzemek ugyanis a Tondach-csoporthoz kerültek. Ahogy pedig a dolgozók mesélik, a tulajdonos szívén viselte gyára sorsát, ennek megfelelően a termelésből keletkezett profit tekintélyes részét helyi fejlesztésekre fordította. A rendszerváltás és az ezredforduló közötti évtizedben csaknem 10 milliárd forintnyi beruházást hajtottak végre. A kereslet további élénkülése, s a gondos tulajdonosi szemlélet vezetett a 2007-es újabb cserépgyár felépítéséhez. Így ma Európa egyik legnagyobb kapacitása működik Békéscsabán. A modern termelési egységeknek a következménye viszont, hogy a Bohn-üzem területén 1988-ban, míg a Such-Wagnernél 2010-ben állt le a gyártás. A történelmi telephelyeken tehát a munka már véget ért, viszont az eredeti Bohn-gyár három fő épületéből kettő még ma is áll.
A 2008-as gazdasági válság persze Békéscsabán is nyomokat hagyott. A cserépgyártás ugyan a kereslet miatt téli szünetekkel átvészelte a nehéz időszakot, ám a téglagyártást le kellett állítani, amit végül 2018-ban indítottak újra. Hogy Békéscsabán a gyárhoz emberek, sőt családok százai erős szálakkal kötődnek és sokuknál bizony érzelmi kérdés téglagyárosnak lenni, azt éppen a 2018-as események bizonyították. Dolgozók elmondásai szerint ugyanis a korábbi munkatársaiknak több mint a fele visszatért a céghez. A békéscsabai, lassan 130 éves történet folytatódik. Ám, hogy milyen nagy is az eddigi út, arra álljon itt egy-két szám. A Bohn-gyár indulását követő száz évben a csabai üzemekből 13,3 milliárd kisméretű tégla kerül ki, ami bizony a kínai nagy fal 375 kilométeréhez elegendő lenne.
De mi köze a téglagyárnak Egyiptomhoz? A legendás Bohn SC...
Mára még Békéscsabán is szinte teljesen elfedi a múlt átláthatatlan ködfelhője, hogy nem a 90-es évek elején majdnem bajnokságot nyerő Pásztor-féle labdarúgó csapat volt a város első legendás alakulata. A Bohn József 1927-ben alapította Bohn SC ugyanis szintén váratlanul messzire jutott. A gyári munkásokból álló tizenegy persze az első évben a környék csapataival találkozott – hiszen a csabai alszövetség II. osztályába sorolták be az egyesületet –, ám igen ütőképesnek bizonyult. A Bohn SC szinte azonnal bajnokságot nyert, s futószalagon hozták a győzelmeket. Így 1929-ben már a fővárosba utaztak meccsekre, ahol a minden idők egyik legjobb magyar játékosának tartott, Orth Györggyel felálló Hungária-Újpest is az ellenfelük volt.
Bár vereséget szenvedtek, de ez a találkozó is hozzájárult a csapat hírnevéhez, amire 1929 nyarán szükség is volt. Híre ment, hogy az egyiptomi válogatott Csabán utazik keresztül. Az alakulat elöljárói lázas munkába kezdtek, hogy összehozzanak egy mérkőzést. Erőfeszítéseik nem mentek veszendőbe! A téglagyáriak pedig a nevezetes júliusi napon ott álltak a gyepen szemben a Kairó néven futó nemzeti tizeneggyel és ekkor sem vallottak szégyent. Sőt, 4-1-re verték a válogatottat. Ezt követően is tovább záporoztak a győzelmek a hazai bajnokságokban, s két év leforgása alatt a Bohn SC alosztályi, és alszövetségi bajnok lett. 1931-ben a csapat amatőr bajnok lett, úgy, hogy a döntőbe jutásért a Fradit, a döntőben pedig a Győrt kellett legyőzni. A gazdasági válság azonban magával rántotta a pompás karrier előtt álló klubot is. Az 1932-es bajnokság ugyan még elindult, az első öt mérkőzés után öt győzelemmel álltak, 23-1-es gólkülönbséggel. A gyár azonban elbocsátásokra kényszerült, s ez a futballistákat is érintette. A válság így a Bohn SC-t is maga alá temette és a labdarúgók dicsőségei a feledés homályába merültek.
Az anyag megírásához nyújtott segítségéért külön köszönetet szeretnénk mondani Langschadl Jánosnak!
Felhasznált irodalom:
- Körösvidék 1921. december 6. 276. szám
- Békés megyei közlöny 1928. november 4. 250. szám
- Körösvidék 1922. február 7. 30. szám
- Körösvidék 1928. április 11. 82. szám
- Békés Megyei Népújság 1984. február 21. 43. szám
- Békés Megyei Népújság 1960. november 13. 268. szám
- Óbudai Anziksz 1. évfoly 3. szám
- Leszkó Róbert: Békés megye gazdaság- és ipartörténetének sajátosságai, eredményei a 19. század végétől a 20. század második feléig – PhD értékezés 2008
- Szigeti Lajos: Békéscsabai téglagyár 1908-1968, 1969
- Kádár József: Óbudai Téglagyárak, 2010
- Csabai Gőztéglagyár Társaság, Suk, Wagner és Társai Részvénytársaság, Levéltári jelzet: VII. 1.d. 35. doboz
- Csabaiszemelvények, 2019.05.10., Csabai apróságok – A b.-csabai téglagyár
- Heti Délkelet karácsonyi szám 1995.
Képek forrásai:
- Suk-Wagner és Társai Rt.
- Bohn Mihály portréja és az oldal tetején kiemelt kép
- Bohn-gyár fotója
- 1927-es virágcserép hirdetés: Kertészet folyóirat, 1927 augusztusi lapszám